Van okunk az örömre? Mire tanított a 2016. év?

Sokunk számára az európai kommunizmus összeomlása volt életünk legfontosabb pillanata. A Keleti Blokk összeomlása és ezek után a Szovjetunió bukása Európa újraegyesítéséhez vezetett. Akkor úgy tűnt, hogy mindez katalizátor afelé, hogy a liberális demokrácia elkerülhetetlenül elterjedjen az egész kontinensen. A történész Francis Fukuyamát ez a gondolat kerítette hatalmába, amikor „A történelem vége” című könyvét írta.

Az átalakulás középpontjai a városok voltak, köztük Budapest 1956-ban, Prága 1968-ban, Gdanszk 1980-ban. Mindegyik az európai hatalmi harc történelmi záloga lett, és azt jelezték, hogy az ellenállás szikrája élve maradt a legsötétebb időkben is. És persze Berlin. Ez a város – ma újra Németország fővárosa – testesíti meg legjobban Európa egységét és azt a hosszú utat, amit a közös demokrácia felé kellett megtenni. A berlini fal hirtelen, drámai leomlása felrázta az egész világot. Lélektani – politikai átlépés volt egy új, izgalmas világ felé.

Mennyire másképpen néznek ki a dolgok most, amikor a 2016. év hamvadó maradványainak látképét tekintjük át. Az egységes Európára vonatkozó jövőképünk léte veszélyben van. Az Európai Unió, amelynek égisze alatt támogattuk a Kelet Európai demokrácia és gazdaság helyreállítását, még soha nem látott kihívással néz szembe. A kontinens országai begubóznak, befelé fordulnak, és egymás között keresik a bűnbakokat. Új populizmus nyer teret, ezt ösztönzi nyugaton a BREXIT, keleten a falak építése.

Ilyen időkben bátorításra szorulunk. Hol keressük?

Mindenféle küzdelemben segít, ha tudjuk, mi ellen harcolunk. És megértjük, hogy miért harcolunk. Ez után az év után már tisztábban látjuk, hogy mi ellen harcolunk. Az „irányítás visszavétele” kifejezésben burkolva van az a tény, hogy a társadalom bizonyos rétegei meg akarják őrizni a hatalmukat. Ennek része, hogy vissza akarják vonni a strukturális egyenlőtlenség ellen hozott korszerű intézkedéseket abban az Európában, ahol például a nők átlagkeresete 16,3 %-kal kevesebb, mint a férfiaké, és ahol a harmadik országból származó emberek kétszerte jobban vannak kitéve a szegénység és társadalmi kirekesztés kockázatának.  És akkor még éghajlatváltozásról nem beszéltünk. Az EU volt a fő mozgató, és ez így marad a jövőben is. A vita tehát nyilvánvaló: a progresszió áll szemben a regresszióval.

Az Év Embere a Time magazin szerint: Donald Trump

Ilyenkor az ember ösztönösen néz a tükörbe. A progresszió táborában levők számára ez a múltban elkövetett hibákkal való szembenézést jelenti. A BREXIT és Trump földindulásszerű hatása legalábbis megállásra és figyelésre késztette a politikusokat. Az például, amilyen arroganciával viselkednek a politikusok a globalizációval szemben, az egyik tényező volt, amelyik oda vezetett, ahol most vagyunk.

Most már nem tettethetjük azt, hogy a világ kitárulása – a szabad kereskedelem, az államhatárok átjárhatósága és a technológiai robbanás révén – mindenki javára válik. Ennek a mantrának már vége van.

Geoff Mulgan, a NESTA ügyvezetője írta nemrégen, hogy a soha nem tapasztalt mértékű fejlődés két generációja után hamarosan a turbulencia közeledik. Az elmúlt időszak politikai, gazdasági és társadalmi előnyei valóságosak voltak. De egyre több európai család kételkedik abban, hogy a gyerekeik élete jobb lesz, mint az övék. A javak megosztásának ígérete – gazdasági és politikai modellünk alapja – egyre inkább kiüresedik. A soron következő politikusok majd gyorsan kihasználják ezt a bizonytalanságot.

Eljött hát a nagy gondolatok időszaka. Mulgan Európát dialektikus gondolkodásra szólítja fel. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy félre kell tenni a globalizáció és a technológiai fejlődés előnyeire fókuszáló gondolkodást. Ehelyett helyezzük inkább előtérbe a vállalkozó kedvet, az innovációt és az oktatást, közben ismerjük el, hogy ez kihívással és kockázattal jár. Például úgy alakítsuk át az oktatást, hogy az legyen alkalmas a jövő számára, közben biztosítsuk a jólét és a foglalkoztatottság még magasabb színvonalát.

Végül megjegyzi: „Ez nem lesz könnyű. De komolyan el kell kezdeni a munkát, ha jó jövőt akarunk. Fontos, hogy Európa dialektikusan gondolkodjon, hogy hozza összhangba az ellentétes gondolatokat, ne hagyja, hogy megvalósuljanak a logikus következményeik (ahogyan ezt a globalizáció szélsőséges támogatói hirdetik).”

Amikor ezzel a kihívással nézünk szembe, ne feledjük el, hogy nem légüres térben mozgunk. Rengeteg dolog van, amire építhetünk. A városokban, szerte Európában rengeteg ötlettel, kezdeményezéssel találkozunk.

Az európai városok, mint az inspiráció forrásai

Az új megközelítések zászlóvivői között vannak polgármesterek, akik újszerű módon vezetik a városokat. Párizsban Anne Hidalgo vezette be a zsúfoltság és rossz levegő miatti büntetést (dugódíjat). Barcelónában Ada Colau fontos intézkedéseket hozott Európa idegenforgalmilag egyik legnépszerűbb városában a megfizethető lakáselosztás támogatása terén. Sadiq Khan Londonban ugyanezt tekintette a város egyik legkomolyabb kihívásának. Az Északi tenger másik oldalán, Rotterdamban Ahmed Aboutaleb az Új Gazdaság zászlóvivője, hirdeti, hogy ez majd segít a fűtési gondok megoldásában, a munkahelyteremtésben minden szinten, és előmozdítja az innovációt.

Számomra ezek a városvezetők a jó vezetési stílus megtestesítői. Meghallgatják a városlakókat, foglalkoznak legfőbb problémáikkal.  Fontos számukra, hogy továbbra is biztosítsák a város önerőre támaszkodó környezeti, gazdasági és társadalmi jólétét. Egy szóval: rezilienciáját.

És nemcsak a nagyvárosok próbálják összeegyeztetni a gazdasági növekedés, a környezetvédelem és a társadalmi jólét szempontjait. Az URBACT Program keretében több száz kis- és középváros alakít ki megoldásokat a minket körülvevő súlyos problémákra.

A városokban a kezdeményezés több forrásból származik. Az év elején voltam Derryben, Észak Írországban. Ez is egy fallal körülvett város, ahol hosszú történelme van az összetűzéseknek és megosztásnak, ezek kulmináltak 1972-ben a Bloody Sunday (Véres Vasárnap) eseményeiben. Találkoztam ott egy kitűnő, katolikus és protestáns fiatalokból álló csoporttal, akik önkéntesen támogatják egymást a Tell It In Colour (TIIC, „Meséld el színesben”) kezdeményezés keretében. Az egyik fiatalember elmesélte, hogyan kellett leküzdenie félelmét – a valós fizikai veszéllyel szemben –, amikor rádióban beszélt munkájukról és annak fontosságáról. Üzenetének lényege az volt, hogy „egyek és ugyanolyanok vagyunk függetlenül vallástól, bőrszíntől, nemzetiségtől”.

Az Európa jövőjéért folytatott harcnak nincs még vége

Az év végén élvezettel hallgattam a BBC kitűnő Reith előadások sorozatát. Minden évben nagyszerű gondolkodókat hívnak meg egy kiválasztott témáról beszélni. A 2016-os sorozatot Kwame Anthony Appiah, a New York Egyetem jogfilozófia professzora tartotta. Témája az identitás volt a következő négy területre bontva: vallás, ország, szín és kultúra. Mint ghánai és brit származású, New Yorkban élő és dolgozó ember, kiváló rálátása volt a témára.

Az ország témájú előadást Glasgowban, szülővárosomban tartotta, ahol sok szó esik a nemzeti identitás kérdéséről. Appiah professzor mesélt Aron Ettore Schmitz íróról, aki Triesztben született 1861-ben, az akkori Osztrák-Magyar Birodalomban. Már középkorú volt, amikor a város olasz lett, és ma is az. Schmitz jellegzetesen hibrid személyiség: „Neveltetése szerint zsidó, ateista, aki felesége kedvéért katolikus vallású lett, állítása szerint német és olasz, de mindig triesztinek érezte magát, bármit jelent is ez.”

Schmitz otthon érezte magát ebben a hibrid városban, ahol az emberek vagy németül, vagy triesztiül beszéltek. Ez utóbbi egy olasz dialektus. Vagy beszéltek még szlovénül a környező vidéki területeken. Amikor már publikálni kezdett (James Joyce támogatásával), írói álnevet vett fel, ez Italo Svevo („Olasz Sváb”) volt, hogy kifejezze kettős származását.

Néhány évvel később, amikor sűrűsödtek a fasizmus felhői, a nem olasz nemzetiségek tagjait sürgették, hogy vegyenek fel olasz nevet. Schmitz felajánlotta, hogy írói álnevét teszi hivatalossá, de ezt nem engedélyezték, mert a szabály az volt, hogy az eredeti nevet kell olaszra fordítani. Ezt viszont Schmitz visszautasította, hivatkozva arra, hogy már két neve van, nincs szüksége még egy harmadikra. Nem sokkal ezután elhunyt, így nem lett tanúja annak, hogy katolikus feleségét arra kényszerítették, hogy zsidóként regisztrálja magát, és hogy két unokája partizán lett és fogolytáborban halt meg. Jól tudjuk, hogy hogyan végződik ez a történet.

Valóban tudjuk? Az Európa jövőjéért vívott harcnak nincs még vége. Ne bánkódjanak azok, akik még hisznek a tolerancia, a sokféleség és az igazság ügyében. A városaink – a kicsik és nagyok egyaránt – még képviselik ezeket az értékeket, de harcolni kell értük. Már nem tekinthetjük ezeket kézenfekvőnek. Ha valami, akkor ez 2016 tanulsága.

Fotók: wikicommons, Time címlap

Írta: Eddie Adams

Az eredeti angol nyelvű cikk itt olvasható.