Várostervezés a válság után: innovatív helyi megoldások a környezetkárosodás elleni küzdelemben

A pénzügyi válság következtében súlyosan eladósodott állami szereplők nem képesek többé nagyszabású programokat indítani a jelentős környezeti problémák megoldására. Új, innovatív lehetőségeket kell találniuk, rugalmasabb környezetvédelmi szabványokkal és előírásokkal kell próbálkozniuk.

Valamikor régen az európai városokban a közszférának elegendő pénze volt ahhoz, hogy a környezeti minőség javítása érdekében nagyszabású programokat valósítson meg. Az ilyen programokhoz általában szigorú szabványok és előírások is kapcsolódtak az állapotjavulás mértékére és az érintett terület használatára vonatkozóan.

A számos nagyszabású barnamezős fejlesztési program egyik példája a C-Mine projekt a belga Genk városában, ahol is egy szénbánya-területet alakítottak át üzleti innovációs és kreatív vállalkozói központtá. Ezt a projektet a 2000-es évek közepén a flamand kormány és Genk város együttesen finanszírozta.

Forrás: Internet

A pénzügyi válsággal az ilyesfajta lehetőségek (is) nagyrészt megszűntek. A súlyosan eladósodott állami szereplők a legtöbb esetben nem tudnak többé grandiózus programokat indítani, ezért új, innovatív megközelítéseket és partnereket kell találniuk a környezeti problémák kezeléséhez. Az egyik lehetséges innováció a rugalmasabb környezeti szabványok és szabályok bevezetése a bottom-up folyamatok kezdeményezése érdekében, valamint a lakosság bevonása a környezeti állapot javításába.

„A kontrolltól az együttfejlődésig"– ez volt a témája a 2014-es AESOP Kongresszusnak Utrechtben. Az egyik „mobile track”, azaz egész napos látogatás, amelyet az amszterdami Tervezési Osztály képviseletében Zef Hemel, vezetett, Észak-Amszterdam példáján keresztül mutatta be az új megközelítést.

Amszterdam északi oldala – bár nincs messze a város központjától – az Ij-folyó „rossz oldalán” található, amely mindig is iparterület volt. 1984-ben a holland hajógyártás megszűnt, és a földtulajdon átkerült az önkormányzathoz. Voltak nagy tervek piaci alapú modernista fejlesztésekre, a valóságban azonban semmi sem történt két évtizedig, a város „elfelejtette” ezt a területet.

A 2000-es évek közepén Amsterdam Várostervezési Osztálya úgy döntött, hogy új tervezési megközelítést alkalmaz, amely nyitottabb és kevésbé szakértői. Ennek célja, hogy lépésről-lépésre teremtsen változást, ideiglenes hasznosítási formákkal és fesztiválokkal térképezve fel új felhasználási módokat és új felhasználókat... Ez az elmozdulás az irányítástól az együttfejlődés felé a területhasználat egészen új távlatait nyitotta meg, amint  a következő három példa jól szemlélteti.

A NDSM – volt hajógyári – terület a folyó mellett, egy nagy élelmiszeripari ágazat közelében található, sok a zajjal és szaggal, így a lakossági funkció nem engedélyezett. Az 1. és 2. fotó egy nagy, korábbi hajógyári épületben készült, amelyet ma 260 művész használ. A művészek stúdiókat alakítottak ki, szövetkeztek, és ma már bérbe is adnak tereket. Ily módon a változási folyamat részének érzik magukat. A széles látókörű önkormányzati tervezőkkel sok érdemi beszélgetést, értékelést folytatnak (ellentétben a pénzügyi osztállyal, amely radikálisan növelni szeretné a bérleti díjakat). A művészek nagyobb rugalmasságot szeretnének abban, hogy itt is lakhassanak, ha csak átmenetileg is. A tervezők egyenlőre ellenállnak, mivel ez egy aktív kikötői terület, ráadásul a kikötők kihasználtsága ismét növekedni látszik. Ha engedélyeznék a lakófunkciókat, az ellehetetlenítené a kikötő egyes tevékenységeit ezen a területen, így a kikötőnek zöldmezős területeken kellene terjeszkednie. A fenntarthatóság jegyében nehéz döntéseket kell meghozni.  

1. és 2. fotó. Forrás: Tosics Iván

A Buiksloterham terület 1 kilométerrel távolabb található; itt a lakófunkció engedélyezett ugyan, de a telkek meglehetősen szennyezettek. Az eredeti tervek több száz új lakás létrehozását célozták, ám mindez nem valósult meg, mert a nagy beruházók nem voltak érdekeltek – végül is ki szeretne ezen a területen élni? A helyzet átbeszélése után a város úgy döntött, hogy teljesen más koncepció mentén próbálkozik, melynek értelmében a terület telkeit egyenként ajánlották meg fejlesztési célra. A tervezési osztály kezdett tárgyalni a fejlesztési lehetőségekről az építészek által szervezett család csoportokkal. Ezen a kísérleti építési területen a magán lakásépítők legfeljebb 2 telket vehetnek meg, így nagyobb szabású beruházás ki van zárva. Jelenleg 50-évre szóló bérleti szerződéseket ír alá az önkormányzat, az építést 1,5 éven belül el kell kezdeni, és be is kell fejezni újabb másfél év után. Az alapvető szabály, hogy mindenki azt építhet a saját telkén, amit akar. Arra is lehetőség van, hogy a lakosok beleszóljanak az utcák kialakításába, és az a tapasztalat, hogy sok esetben egészen másképp alakítják, mint ahogy a város tervezői csinálták volna. Ilyenkor a hosszas megbeszélések során kompromisszumokra kell jutni, figyelembe véve a már telepített szolgáltatásokat. Az egyik csoport kérelmezte például, hogy egy lakókocsit állíthasson fel irodának, és padokat helyezzen el heti megbeszélések számára. Egy másik lakó felépítette a zöld épületet (3. kép) 2 hét alatt, az alsó szinten egy műteremmel, illetve egy behajtót készített furgonok számára. A hirdetés (4. kép) egy közös építési projekthez való csatlakozást ajánl.

3. és 4. fotó. Forrás: Tosics Iván

De Ceuvel egy kreatív és szociális vállalkozások számára kialakított munkaterület. A térség olyan erősen szennyezett, hogy „normális” tervezési körülmények között nem volna szabad gyakorlatilag semmilyen emberi használatot megengedni. Mivel azonban nincs esély a közeljövőben a költséges tisztítási munkákra, az a döntés született, hogy mintegy 10 éves bérleti szerződéssel Amsterdam önkormányzata átadja a területet egy olyan befektetői csoportnak, amely ígérete szerint a helyszínt regeneratív városi térséggé alakítja. A szennyezés elkerülése érdekében ötletesen úszó házakat alakítottak ki a területen, amelyeket kanyargós bambusz sétány köt össze, valamint talajtisztító növények hullámzó tája vesz körül. A korszerűsített hajók kreatív vagy társadalmi vállalkozások irodáinak, műtermeinek, vagy műhelyeinek adnak otthont. A tervben szerepel nyilvános étterem, kávézó, valamint motel kialakítása is. De Ceuvel teljesen önellátó: hő- és villamosenergia-igényét napenergiából nyeri, zöldtető és vízgyűjtő rendszerei segítségével megoldja vízellátását, a hulladék- és szennyvízkezelési rendszerből pedig energiát, tápanyagokat és vizet nyernek, amely élelmiszer- termelésre is használható. Mindez az új, környezetkímélő technológiák egyfajta élő laboratóriumaként és bemutatójaként is szolgál a szélesebb nyilvánosság felé. A térség talán legkülönösebb területhasználata az a biodiverz, fitoremediációs vegetáció, amelynek köszönhetően 10 év múlva, a hajók távozásakor a terület talaja tisztább és értékesebb lesz, mint amilyen most, a projekt elején.

Forrás: Deceuvel

Mindhárom példa rendkívül innovatív megközelítéseket mutat, melyek olyan problémákat tudnak kezelni, amilyenekkel az állami szektor a hagyományos konstrukciókban nem tudna mit kezdeni, különösen a jelenlegi pénzügyi feltételek mellett. Az önkormányzat részéről gyakorolt, korábban soha nem látott rugalmasság azonban nem ellentmondások nélküli. Az egyik vitatott kérdés például az amszterdami észak terület leendő sokszínűségével kapcsolatos. A társadalmi keveredés érdekében a holland tervezési rendszer elvárja, hogy egy bizonyos méret felett minden új fejlesztési területen minimum 30%-os arányban szociális lakások épüljenek. Ezt a szabályt a kísérleti területen nem hajtják végre, és az is világos, hogy ezek a speciális projektek főleg a magasan képzett rétegeket vonzzák. Lehetne azzal érvelni, hogy ezen az eredetileg nagyon alacsony státuszú területen a rugalmas megközelítéssel az önkormányzat egyfajta „államilag kezdeményezett dzsentrifikációs folyamatot” teremt meg. Ez többé-kevésbé elfogadható, mivel jelenleg ez Amszterdam legolcsóbb területe – mindazok, akik jobb környezeti feltételeket keresnek, a város más részeire mennek, és alapból még a szegény családok sem szeretnének itt élni.

Federico Savini és Sebastian Dembski politológusok szorosan követik az Amsterdamnak ezen a részén bekövetkező változásokat. A „válság utáni liberális megközelítés” jó példájaként tekintenek az esetre, amely nagyon nehéz körülmények között tud változásokat elérni. Az első eredmények már láthatók: az északi barnamezős területek némelyike mára a város legmenőbb helyszínének számít (a Shell toronyból egy DJ-iskola és inkubátorház lett…, egy daruból háromszobás hotelt alakítottak ki, ahol 300 euróba kerül egy éjszaka…). A tervezők és a politikusok kényes feladata most úgy irányítani a további fejlesztéseket, hogy fenntartsák az úttörők érdeklődését (akikre nagyon nagy szükség van a nehéz problémák kezelésében), de elkerüljék, hogy a terület egy dzsentrifikált high-end városrésszé váljon.

Az URBACT projektek maguk is elemezték, megvitatták az új, rugalmas és innovatív tervezési gyakorlatban rejlő lehetőségeket. A Re-Block záró konferencián Iasi-ban Pietro Elisei hangsúlyozta a rugalmas kormányzás és Public-Private-People-Partnership (PPPP) fogalom fontosságát. A Re-Block hálózat több városa megemlítette az innovatív módszerek fontosságát a kisebbségek és a hátrányos helyzetű csoportok döntéshozatalba való bevonásában, különösen a szolgáltatások nyújtása kapcsán. A szorult helyzetben lévő városoknak és városrészeknek ki kell fejleszteniük a maguk kormányzási innovációját annak érdekében, hogy elmozduljanak a hierarchikus hozzáállástól a képessé tévő, partneri, kezdeményező megközelítések felé.

A konferencián Stefan Geiss gyakorlati példaként Lipcse esetét mutatta be. A Grünau házgyári technológiával épült lakótelepnek egykor 85 ezer lakosa volt. A terület gyors elnéptelenedése 26%-os kihasználatlansági arányhoz vezetett, amelynek eredményeként több mint 7.700 lakást kellett lebontani. A 2000-es évek vége felé a város megváltoztatta stratégiáját, felismerve, hogy a gazdaságilag gyengébb városok számára fontos, hogy az emberek új reményt találjanak, akár a „szegénység előnyeinek” (alacsony ingatlanárak, üres terek és épületek...) kihasználásával. Az embereket meg kell szólítani és érdekeltté kell tenni új megoldások kitalálásában. Ennek a gondolatnak a jegyében az alábbi innovatív kormányzási kísérlet indult:

• a helyi lakosokkal folytatott két év tárgyalás után új szomszédsági irányítási rendszert vezettek be félprofesszionális szereplőkkel (vagyis a legaktívabb lakosokkal);
• városi kertek létesítése indult első lépésként, hogy felkeltse az emberek érdeklődését a térség jövője iránt;
• a lakosok civil szervezet hoztak létre egy teherpályaudvar területén, és  tárgyalásokat kezdeményeztek a vasúttársasággal; ennek eredményeként a város megvásárolja a vasúti terület egy részét és átadja a lakosságnak, hogy azt zöldfelületté alakítsa és egyéb módokon használja.

A lipcsei tapasztalatok szerint elég időt kell biztosítani ahhoz, hogy a helyi csoportok társfejlesztőkké válhassanak. Ebben a folyamatban olcsóbb, akár ideiglenes megoldások is fontosak lehetnek a „tökéletes” és drága fejlesztések helyett. Ahogy Thomas Knorr-Siedow hangsúlyozta, a város akár fel is adhatja a teljes irányítást… például a lipcsei Wächterhäuser (őrházak) kapcsán olyan kísérleti fejlesztés folyik, amelyben az önkormányzat átadja az üres épületeket bizonyos csoportoknak anélkül, hogy tudnánk, pontosan mi fog történni. Továbbá, mivel a legtöbb terület és épület magántulajdonban van, a városnak eleve nem sok esélye van közvetlenül beavatkozni, így a rugalmasság a legfontosabb, amiről dönt a város . Az újfajta tervezés és gondolkodás eredményeként, valamint annak a politikai bátorságnak köszönhetően, hogy alulról induló fejlesztéseknek is teret adnak, ma már Berlinből is sok fiatal költözik Lipcsébe, ahol az élet olcsóbb, és sokkal több az informális lehetőség (például üres házak használata ingyen, vagy városi kertészkedés felhagyott területeken).

A TUTUR projekt zárókonferenciáján, Rómában a helyi politikus Giovanni Caudo nagyon világosan megfogalmazta a római 3. kerület új filozófiáját: válságban a rugalmasság biztosítása a legjobb, amit a helyi önkormányzatok tehetnek, hogy kihasználatlan erőforrásaikat újra tudják hasznosítani. Az üres ingatlanok ideiglenes használata pedig fontos eszköz a polgárok mobilizálásához – így lehet elérni, hogy mindenki kapjon legalább egy minimális munkaterületet (pl. társdolgozói rendszerben), ahol valamiféle hasznos tevékenységet végezhet, hiszen a rugalmasabb munkaerőpiac rugalmas munkaterületeket igényel.

Írta: Tosics Iván

Városok: Amszterdam, Lipcse, Róma

Országok: Belgium, Hollandia

Az eredeti, angol nyelvű cikk itt olvasható.